Nagy gondban voltunk Grúzia után, mert Azerbajdzsánról nem sok információval rendelkeztünk. Ma már szinte minden kalandvágyó magyar eljutott Grúziába, esetleg Örményországba, de Azerbajdzsánba már kevesen. Ennek lehet, hogy a beutazáshoz szükséges vízum az oka.

Igazából indulásunk előtt nem tudtuk, hogy Bakun kívül melyik városba érdemes még ellátogatni. Szerencsére segítségemre lett Akbar, akivel egy nyári egyetem során ismerkedtem meg. Neki köszönhetően fejest ugrottunk az igaz azeri életbe.

Tbilissziből egyenesen az azeri határhoz indultunk. Újra a stoppolás mellett döntöttünk. Az azeri kultúrával már útközben volt lehetőségünk ismerkedni, mivel a városok, amelyeken keresztül utaztunk, többnyire azeriek által lakottak. Grúzia összlakosságának mintegy 6,5%-a azeri és e népesség nagy része a dél-keleti régióban él. 

A határhoz vezető mintegy 70 km-es távolságot nem volt nehéz megtenni, de azt sem mondanám, hogy egyszerű volt. A helyiek ritkán találkoznak turistákkal, ennek ellenére nem voltak érdeklődőek, nem voltak beszédesek, alig lehetett kihúzni belőlük néhány szót, az autóból csak néztük, ahogy változik a táj. A batumi szubtrópusi fáknak sehol nyomát sem találtuk, mindenhol kopár, már-már sivatagos volt a táj. Úgy éreztük, hogy igazából nem is Grúziában, hanem Azerbajdzsánban vagyunk már.

Grúzia dél-keleti részében nem sok látnivaló van, de a táj mégis magával ragadott. El tudnám képzelni azt, hogy autóval körbeutazzam a régiót. Reggel autóba ülnék és csak mennék és mennék. A nap végén biztosan gyönyörű lehet ott a naplemente. De azt sajnos már nem láthattuk, mert csakhamar a határhoz értünk.

Nem volt nagy tömeg, gyalog is át lehetett lépni a határt és olvastuk, hogy a határ túloldalán sok buszjárat van a legközelebbi nagyvárosokba. A határ átlépésében két helyi segített nekünk, útbaigazítottak és tolmácsoltak is. Annyira a szárnyaik alá vettek, hogy már-már tolakodóan segítőkészek voltak. Miután átléptük a határt rögtön odavezettek minket egy buszhoz és kérdés nélkül betették a csomagjainkat és mindeközben hiába magyaráztuk, hogy innentől mi magunk szeretnénk menni, erősködtek, hogy a legközelebbi városig menjünk velük.

Így jutottunk el Qazax városáig, amely szerencsénkre a helyi viszonyokhoz képest egy fejlett városnak bizonyult, ahol ízlésünk szerint válogathattunk a bankok árfolyamkínálataiból. A 20 ezres lélekszámú Qazax városában nagyon kevés turista fordul meg, ezért amikor besétáltunk a bankba, az ott dolgozók nem tudták levenni a tekintetüket rólunk, de mindeközben nagyon segítőkészek voltak és érdeklődőek. Az utcán hasonló fogadtatásban részesültünk, mosolyogva nézték a furcsa hátizsákos turistákat, azaz minket.

A tapasztalt hátizsákos turisták nem javasolták a stoppolást Azerbajdzsánban, ezért mi nem is próbálkoztunk azzal, ott tartózkodásunk alatt csak tömegközlekedést használtunk. A buszok viszonylag jó állapotban voltak, gyakran jártak és a rendkívül gazdag kőolajmezőknek hála, olcsók is voltak.

Ezért egy percig sem gondolkodtunk, gyors útbaigazítást követően megkerestük a buszállomást.

Egy kicsit tartottunk attól, hogy nem tudjuk elolvasni a városunk, Ganja nevét, de valahogy kisilabizáltuk, hogy bizonyára a „GƏNCƏ” feliratú busz lesz az. Valószínűleg Azerbaijdzsánban nem nagyon létezik olyan, hogy menetrend, mert a buszsofőr lazán megállt szinte minden sarkon beszélgetni az ismerőseivel. Eközben mi is elszórakoztunk a helyi „elit”, a rendőrök megfigyelésével. Az azeri rendőrök teljes ellentétei voltak a fegyelmezett, több nyelvet beszélő délceg grúz rendőrségnek. Többnyire elhízottak voltak, lomhán, szemmel látható unalommal állították meg az autókat igazoltatásra. Az arcukon csak akkor jelent meg egy kis üde mosoly miután kezet fogtak a sofőrrel. Utólag kiderült, hogy a legfelkapottabb szakma Azerbajdzsánban a rendőri hivatás a széleskörűen elterjedt korrupció miatt. De erről majd lesz egy sztorink később, most azonban térjünk vissza Ganjába.

Ganjába még sötétedés előtt, olyan 6 óra környékén érkeztünk meg. Nagyon szépen rendben tartott, felújított város. A központban próbáltunk hostel felől érdeklődni a helyiektől, de nem nagyon értették, hogy mi az a hostel, csak a legnagyobb hotelek felé irányítottak bennünket. Ezért beültünk egy gyros étterembe, hogy a bookingon nézzünk valamilyen szállást magunknak. Két hostelt találtunk a városban. Mindkettő a központban volt. Először az Old Ganja Hostelben foglaltunk szállást. Már sötét volt mire odabattyogtunk. Teljesen üres volt a hostel, sötétség volt mindenhol, senkit nem találtunk ott és a szomszédok sem tudtak segíteni nekünk elérni a tulajdonost. Így hát nem volt más választásunk, el kellett sétálnunk a másik hostelbe és reménykedni abban, hogy a Hostel of Ganja szeptemberben nem zárt be.  Egy hosszabb séta után megtaláltuk a Hostelt és már messziről láttuk, hogy ezúttal szerencsésebbek leszünk. A Hostelben égett a villany, besétáltunk és egy fiatal recepciós fogadott bennünket, aki nagyon jól beszélt angolul. Kiderült, hogy mi leszünk az egyedüli szállóvendégek aznap, ezért választhattunk a 3 szépen felújított hálóterem közül. A hosszú fáradalmas utazás ellenére hajnalig beszélgettünk politikáról, vallásról és kultúráról, de erről majd bővebben írok a következő beszámolóban.

Azerbajdzsáni utazásunk vízumügyeit az 1000 Út Utazási Iroda támogatta.
http://www.1000ut.hu/