Grúziában a tömegközlekedés minden fajtája megtalálható, igaz a menetrend gyakran változik, vagy nincs, de ez egy sajátossága a kaukázusi országoknak. Igazából, aki időt szeretne spórolni, annak javasoljuk a stoppolást, mert egyszerre utazik és ismerkedik, nem kell várni a buszra és talán olyan helyekre is eljut, aminek a létezéséről csak a helyiek tudnak.

Utazásunk során körülbelül húsz autót stoppoltunk le Grúziában, vagy annál is többet, nem tudjuk, egy idő után már nem számoltuk. Sohasem éreztük azt, hogy veszélyben lennénk, de ennek ellenére mindig körültekintőek voltunk.

Batumi után a következő úti célunk a hegyvidéki Mesztia, Szvanétia fővárosa volt, ahová Zugdidin keresztül lehet eljutni. Utunkat a külvárosban kezdtük meg, ahova délután marsutkával, azaz kis városi magánbusszal jutottunk el és egy forgalmas út szélén mindenféle tábla nélkül elkezdtünk stoppolni.

Először egy Volkswagen állt meg nekünk, ők csak 20 km-re mentek, a turisták által szintén kedvelt Kobuletibe, amely város pont útba esett Zugdidi felé, így velük tartottunk. Azt hiszem ebben az autóban felejtettük az ebédünket.

Kobuletiben nem telt el 10 perc sem és máris egy kamion magas fedélzetén folytattuk utunkat. Két személy számára volt csak ülés, ezért egyikünk az ülések mögötti ágyon foglalt helyet. Nagy szerencsénk volt, mert a teherautó Zugdidibe tartott, legalábbis Jemalii, a sofőr azt mondta nekünk. Végül Zugdiditől olyan 40-50 km-re vitt bennünket, de ennek is nagyon örültünk. Jemalii egyébként mindig előszeretettel vesz fel stopposokat. Megmutatta nekünk a füzetét, amelybe minden korábbi “potyautas” nevét összegyűjtötte. Megkért minket, hogy keressünk munkát neki Magyarországon, szívesen szállítana grúz mandarinokat hozzánk.

Zugdiditől 40 km-re a semmi közepén, az út szélén várakozva rövid időn belül egy fekete BMW csikorgó fékezésére lettünk figyelmesek. Az autó olyat fékezett, hogy a fék ereje még Nyina kalapját is lefújta a fejéről, amit az út közepéről kellett összeszedni. A sofőr mögötti ülésen egy gitár volt betéve, a sofőr először azt mondta, hogy ő egy gitártanár. Aztán hosszabb beszélgetést követően végül kibújt a szög a zsákjából. Kiderült, hogy egy helyi hírességgel volt szerencsénk utazni. Melxaz, a sofőr elmondta, hogy a Street Artmano Studio énekese. Nagyon élveztük Melxazzal az utat, énekelt, meghallgattuk a saját dalait, amelyek dallamai még most zengnek a füleinkben.

Zugdidibe este 6 körül étkeztünk meg. A buszállomáson, amely egy piac közepén található tákolmány volt, már nem találtunk több aznap induló buszt Mesztiába. Zugdidiben nem akartunk éjszakára maradni, minél előbb meg kellett találnunk a továbbvezető lehetőséget. Már kezdtek lerohamozni a taxisok, akik 50 dollárért szívesen elvittek volna Mesztiáig. Melxaz nem sajnálva az idejét, segített nekünk és elvitt minket a Mesztiába vezető egyetlen útra. Innentől az út már csak egyenese felfelé, a hegyekbe vezetett.

Mesztia körülbelül 130 km-re található Zugdiditől, de a szerpentines út miatt ez 2,5-3 órába is beletelik. Biztosak voltunk abban, hogy már csak sötétedés után érünk oda.

Körülbelül minden harmadik autó felajánlotta segítségét. Nagyon segítőkészek voltak, de senki sem ment egyenesen Mesztiába. Végül egy jeeppel utaztunk tovább, amely egy kis hegyi faluba, a célállomásunktól 30 km-re található Nakrába tartott. Megkérdeztük a sofőrtől, hogy tudunk-e ott szállást találni abban az esetben, ha onnan nem jutunk tovább Mesztiába. Mondta, hogy majd megoldjuk. Így kerültünk össze két határőrrel és akkor még nem is gondoltuk, hogy ez az utazás másnap délig fog tartani.

Tudni kell, hogy az észak grúz határőröknek igen unalmas dolguk van. Az Elbrusz és az Ushba hegy között kevesen próbálkoznak az illegális határátlépéssel és az orosz tankok is nehezen haladnának át ott. Minden szórakozási lehetőséget kihasználnak, minket sem hagytak unatkozni.

A stoppolás velük lett a legizgalmasabb. Először is a grúz vendégszeretetből, azaz a chachából, már az autóban kaptunk. Nem haladtunk velük valami gyorsan, útközben megálltunk vagy két boltban és egy étteremben is. Néha meg-meg álltunk gyönyörködni a természetben. Csak miattunk letértek az útról, hogy megmutassák Grúzia egyik legnagyobb víztározóját.

Ezen a vidéken a kubdari (tésztában sütött hús/ húsos lepény) a hagyományos étel. A határőrök elvittek minket a legjobb kubdarizóba, amelyről már Batumiban is hallottunk. A magas hegyoldalban lévő étterem teraszáról gyönyörű kilátás nyílt a völgyekre. A vacsora mellett felszolgált chacha és sörös korsók tovább oldották a hangulatot és egyre jobban megnyíltak útitársaink. A lakoma végén akaratunk ellenére sem hagyták, hogy kiegyenlítsük a számlát. Mire Nakra közelébe értünk már majdnem éjfél volt. Bár találtunk egy buszt, amely épp egy csoportot vitt Mesztiába, de végül nem tudtuk visszautasítani a meghívást és tovább haladtunk Nakrába. Ebben a pillanatba biztossá vált, hogy csak másnap jutunk el végső célállomásunkra. Jól tettük, hogy nem foglaltunk le előre szállást, így tudtunk a legrugalmasabbak lenni, kihasználva olyan szuper vissza nem térő alkalmakat, mint amilyen az aznapi volt.

Másnap kiderült, hogy mi jobban bírjuk a chachát - a törkölypálinkához hasonló italt -, mint maguk a grúzok. Késő reggel, fejfájással ébredt a határőr csapat, mire mi már bejártuk a falut és Nyina már két darab négylevelű lóherét is talált. Igazából csak reggel tudtuk meg, hogy valójában hol is vagyunk. Ébredés után derült ki, hogy az előző este, a sötétben elképzelt ház, a táj és a környezet, mennyire felel meg a valóságnak. Nem csalódtunk. A zúgó hegyi patak hangja már az ágyból hallatszódott. A dús növényzet és a friss hegyi levegő igazán élénkítőleg hatott ránk, a szubtrópusi tengerpart után. Nem bántuk meg ezt a kitérőt.

Reggel megismerkedtünk a helyi földrajztanárral is, aki végre tudott valamit Magyarországról. Ismerte Puskást, Petőfit, Adyt és még sok minden mást.

Helyi szokás szerint, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a vendég maradjon, ez most sem volt másképp, meglehetősen ragaszkodók voltak új barátaink. Délelőtt nagy nehezen elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, visszautasítva egy sörözést kedvenc útszéli kocsmájukban.

Itt volt az ideje, hogy az ötödik és Mesztia felé vezető úton, az utolsó autónkat megállítsuk. Sikerült egy sörszállító kisteherautót lestoppolnunk. Igaz csak egy szabad hely volt, ezért egyikünknek meg kellett birkóznia a másik súlyával. Ezen a szenvedésen enyhített a sofőr, megkínált bennünket sörrel és sajttal, egyenes a furgonból.

Már az úton Mesztia felé annyi élményben volt részünk, hogy azt hittünk ennél többet nem is adhat Szvanétia, de tévedtünk.

A fényképek és videók Pentax K-S2 fényképezőgéppel készültek, melyet a Ricoh Imaging hazai márkaképviselete, a Fotoplus Kft. bocsátott rendelkezésünkre.
http://www.ricoh-imaging.hu/
http://fotoplus.hu/